2016. december 23., péntek

2016. Karácsonyi üdvözlet


"Karácsony este dallam száll, Szívedbe hatol, s benne hál. 

Angyalok énekét hozza a szél: Szép Karácsonyt, boldogságot ígér." 


Minden Kedves látogatónak és olvasómnak, Békés, Boldog Karácsonyi Ünnepeket Kívánok!



 Karácsonyi ajándékom nektek. Fogadjátok sok sok szeretettel.

Tóthárpád Ferenc: Madárlátta szenteste


      Fekete karácsony lesz – mondogatták az emberek, de a hideg esti szél mintha a hó illatával lett volna tele. Az utcában fényfüzérekkel feldíszített fák varázsoltak karácsonyi hangulatot. Adrienn az ablaknál állt. Tekintetét a hegyek felé fordította. Még a fülében hallotta a vers ritmusát, amit az előző este tanult.
TÉLI CSEND
Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.
Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.
Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.

       Azt remélte, hogy az erdők hamarosan magukra öltik fehér ruhájukat. Emlékezett rá, hogy a nagypapája is gyakran mesélt a hegyekről. Nem tudta pontosan, de egy versrészlet jutott az eszébe a holdfényben álló fákról: – “egy kissé tán’ dideregnek, felsorakoznak, úgy melegednek” – idézte fel.
       Kis, pisze orrát nekinyomta az ablaknak. Lehelete áttetsző foltokban pihent meg a hideg üvegen. Ujjával rést törölt a párán, azon át figyelte, hogy az ünnep előtt is eljönnek-e hozzá a madarak, hogy híreket hozzanak a hegyen túlról. Adrienn gyakran üzent velük. Tudta jól, hogy rajta kívül senki sem érti a cinegék, a verebek és a rozsdafarkúak csevegését. Kicsit furcsállta ugyan, de nem bánta, hogy minden alkalommal csak róla esik szó. Mindig tudták a kismadarak, hogy mi történt az iskolában, hogy anyukája mostanában kevesebbet beszélgetett vele, hogy kivel veszett össze a játszótéren, és hogy az édesapja már milyen régen elutazott. Ha nem is mondta, akkor is tudták, hogy miért szomorú.
       – Talán éppen ezért jöttek el megint – gondolta a kislány.
       Adrienn emlékezett a tavalyi karácsonyra: – Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj! – kopogták a cinegék az ablakpárkányon. Most azonban csak dideregve néztek befelé a szobába, pedig azon az estén is finom magokkal telt meg az etető. Volt közöttük egy veréb, vele rendszeresen beszélgetett Adrienn. A többiek már régen elrepültek, ő még mindig ott maradt, és csak nézett a kislányra.
 A csapzott kismadár és a kislány a csukott ablakon át is értette egymás gondolatát:
       – Szervusz! Tudom ám, hogy mit akarsz. Nekem is jó, ha valakivel beszélgethetek, ha elmondhatom, mi az, ami bánt – szólalt meg Adrienn.
       A madárka izgatottan ugrálni kezdett a párkány bádoglemezén, mintha ily módon akarta volna üdvözölni a szomorú kislányt:
       – Szervusz, szervusz!
       Adrienn mosolyra húzta a száját, csillogó szemeit megtörölte pizsamakabátja ujjával, és így szólt:
       – Láttam ám, hogy legtöbbször csak az anyukáddal vagy. Apukádnak biztosan nagyon sok a dolga! Már csak kettőt kell aludni, és itt a szenteste. Addigra sok magot gyűjtsél, és akkor biztosan hazajön. Én is sokat vagyok egyedül, pedig olyan jó, amikor anyu és apu is itthon van. Tudod, az én apukám is régen volt velünk – fejét lehajtotta, kicsit várt, és így folytatta –, mégsem vagyok szomorú, mert tudom, hogy nemsokára velünk lesz.
       Mire a kislány újra felemelte a fejét, addigra barátja már a hegyek felé repült. Feltámadt a szél, hidegen vágott be az ablak résein. Kisöccse, Balázs, már aludt. Adrienn leült az ágya szélére, és imádkozni kezdett. A nagymamája tanította meg az esti imára, de ezúttal másként szólt a fohász. 
A szüleiért imádkozott s a madarakért, és azért, hogy essen a hó, mert az olyan szép, és akkor olyan tiszta a táj.
       Amikor édesanyja a szobába lépett, hogy betakarja, szorosan átölelték egymást.
       – Üzentél apunak, hogy neki is lesz meglepetés a karácsonyfa alatt? – kérdezte Adrienn, de olyan halkan, hogy a saját hangját is alig hallotta.
       – Sajnos nem tudtam beszélni vele, megint nem értem el. Talán majd holnap – hangzott a bizonytalan válasz.
       – Azt mondtad, ha valamit nagyon akarunk, és mindannyian nagyon akarjuk, akkor az teljesülni fog – szólt kissé neheztelve Adrienn –, és mi mindannyian nagyon akarjuk, hogy apa hazajöjjön. Ugye?
       Sokáig csend volt a szobában, csak nehezen jött a válasz:
        – Gyakran próbálom hívni telefonon, de nem hallok mást, mint azt, hogy: „a hívott szám pillanatnyilag nem elérhető”. Sajnos néha a felnőttek sem gondolják meg, hogy mit mondanak – felelt alig érthetően az édesanyja.
       Csend borult a szobára. A kisvillanyt égve hagyták aznap este, úgy aludtak el. Összebújva, kicsit fázósan.
       Másnap szikrázó napsütésre ébredtek, madarak egész serege kopogott az ablakpárkány vékony csíkján, ahol a szoba melegétől megolvadt a hó. Közöttük ott ugrált, követelve reggeli eleségét, egy csapzott veréb is. A hegyeket, a fákat, az utcát, a tetőket egybefüggő hó fedte. Adrienn, Balázs és az édesanyjuk kézen fogva álltak az ablak előtt, szótlanul gyönyörködtek a mesés átváltozásban.
       Délután hosszú sétára indultak. Sokat beszélgettek. A kertek feldíszített fenyőfái, a kigyúló fények ünneppé változtatták az estét. Ropogott a hó, az utcákon alig jártak autók. A gyerekek érezték, hogy különleges karácsony készülődik. Már szürkült, amire hazaértek. A kapuból gyönyörködve tekintettek vissza a tájra, amikor az utca felett furcsa felhőt pillantottak meg. Adrienn felkiáltott:
       – Nem is felhő: madarak! – és már szaladt is volna, ha édesanyja vissza nem tartja. A meglepetésnek mindezzel még nem volt vége. Döbbenten álltak meg a járda szélén. A madársereg díszkísérete mintha tolta volna az előttük haladó autót. Aztán egyszerre csak, amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt az égi kíséret. Az a néhány járókelő, aki még az utcát rótta, talán észre sem vette a különös jelenetet. Adrienn azonban pontosan tudta, hogy mi történt. Az autó mellettük állt meg.
        – Apu, apu! – kiáltották a gyerekek.
       – Szervusztok! – kapta fel őket az édesapjuk.
       – Már nagyon vártunk – szólalt meg az édesanyjuk is.
       Rövid idő múlva együtt tálaltak a finom ünnepi vacsorához. A bőröndök a szekrény legmélyére kerültek, mintha többé már soha nem is volna szükség rájuk. Sokat nevettek és sokat beszélgettek. 
Az idő múlásával Adrienn és Balázs pillantásai egyre többször vetődtek a csukott szobaajtóra. 
Az ajándékozás édesanyjuk boldog szavaival kezdődött:
       – Mehetünk, együtt a család – mondta.
       A lakást fenyőillat töltötte be. A lemezjátszó karácsonyi dallamokat játszott. Az ablaküvegen túlról pedig három veréb – anya, apa s a csapzott kicsi – nézte tágra nyílt szemekkel a kiszűrődő csillogó, színes fényeket. A csukott ablakon át is jól értették az üzenetet:
 „Boldog karácsonyt kívánunk!”








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...